Van egy érzésem néhanapján. Ez egy olyan fajta, ami megnehezíti a kapcsolatok ápolását, még a hozzám legközelebb álló emberekkel is.
Kollégista létemnek hála csak pár szobával arrébb voltak a barátaim. Mintha ott laknék náluk, mégis néha valami megakadályozott, hogy átlépjem a küszöböt. Nyúltam a kilincs fele, majd mintha radioaktív lenne nem mertem rámarkolni. Álltam ott csendben, mozdulatlanul. A testem bemondta fizikailag a szolgálatot.
Megszólalt.
Nem tudtam megmozdulni. Folyton azt hajtogatta, hogy nem is szeretnek. Hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kívánnak, és akárhányszor hátat fordítok elhordanak a világ legnagyobb idiótájának. Valójában utálnak.
Ezek a mondatok visszhangoztak oda-vissza a fejemben. Legyőzött. Kihátráltam az ajtótól, és a szobámba leültem az ágyra, ahonnan nem mertem megmozdulni. El akartam sétálni, felülni a legközelebbi buszra és eltűnni.
Az idő múlásával ez a jelenség egyre többször foglalt el pár percet a napomból. A szobámban bámultam a plafont az ágyon feküdve. Esetlegesen átkoztam a tükörképemben megjelenő alakot. Még mindig egy kibaszott csöpögős tinidrámának hangzik, és ezt utálom a legjobban. Próbálom elkerülni a sztereotípiákat, mert ezeknek a követése a legkisebb útját is elzárta annak, hogy megtalálhassam önmagam, és ne csak ússzak az árral azért, hogy valaki hozzám szóljon.
Nincs neked ahhoz elég erőd.
Bele vagyunk zavarodva ebbe az elbaszott világba. Mikor visszanézel a történelemre és azt mondod:
Wow, régen tök szar volt. Hála az égnek manapság már ilyen nincs.
Részben igazad is van drága barátom. Viszont körülnéztél? Nem annyi szabállyal ugyan, de íratlanul le vagyunk lakatolva a társadalom "normális" emberei által. Ha nem felelsz meg, kívülálló vagy. Ha nem szereted a márkás cuccokat, azokat az undorító Adidas nadrágokat, vagy a kivasalt a hajat és a haspólót már nem vagy elfogadott a "menő" arcok körébe.
Nem, nem iszok. Igen totál csicska vagyok, hogy az életkorom meghaladta a 16-ot és még mindig egy szál cigit se vettem a számba. Nem bulizok, és nem váltogatom a partnereket, mint anno a Tazot általánosban. Nem hányom össze az utcákat, helyette a barátaimmal beszélgetek hajnalig.
Csak földhöz ragadt vagy. Anyuci pici gyermeke, aki nem mer kiállni magáért. Azt hiszed a barátaid érdeklődnek utánad? Megtanulhattad volna már, hogy igazinak még egy se tekintett. Menthetetlenül próbálsz kapaszkodni az általad hirdetett igébe, de hát vizet prédikál, bort iszik.
Viszont rá kell jönnöm valamire. Elbaszott vagyok. A gyökereim igencsak erősek, de küzdök ellene. Nem, nem bántalmaztak, és nem volt rossz az anyagi helyzetünk. Ellenkezőleg. Szerető család, jó anyagi helyzet, rendes otthon. Nem-nem, én vagyok a világ egyik leghálásabb embere.
Mégse tudod megütni a szintet, amire büszkék lehetnek.
Ami ellen én harcolok, nem a körülmények, hanem ellenkezőleg. A mélyen belül rothadó valami ellen.
Visszanézve rájöttem mekkora egy idegesítő, önző, kotnyeles, borzalmas személyiséggel rendelkeztem. Eleinte próbáltam barátkozni. Mindig rossz ember társaságába kerültem. Piszkáltak, lelkileg romboltak. Mégis. Nem tudom hibáztatni őket. Még gyerekek voltak, ráadásul én az a fajta voltam, aki mindent elmondott, próbált az óvónő kedvence lenni, és mindig megoldotta, hogy egy-egy helyzet ártatlan báránykájaként kerüljön ki a helyzetből. Mérgemben sokat üvöltöztem. A szüleimtől követeltem dolgokat, és ha valami nem úgy ment ahogy én akartam rögtön egy nagy bömbölésbe kezdtem. Ezt én se tudnám elviselni.
Mindezek ellenére a szüleim úgy írják le a gyermekkori énem, mintha én lettem volna a világ legártatlanabb kis angyalkája. Nem sírtam, nem hisztiztem és inkább együttműködtem velük, a testvéremmel ellentétben. Én nem így látom. Ennél több is van ott. Már akkor másnak mutattam magam, mint aki valójában vagyok.
Ezt akarom elkerülni. Nem akarok többé sírni, követelni és idegesíteni. Viszont néha úgy érzem előjön.
Nem csak úgy érzed. Még mindig ott van az a kisgyerek. Próbálod rejtegetni, de ez a részed. Ott úszkál a véredben, megbújik az izomrostjaid mögött, a csontvelődben, a sejtjeid közötti állományban. Eltakarod, mintha nem létezne. El kell keserítselek. Ott lappang, és várja a figyelmetlen pillanataid, hogy előretörhessen.
Nem nincs ott. Ugyanaz vagyok, csak érettebb.
Ilyen jót se hallottam régóta. Ott van az még ne aggódj.
Nem hagyom. Ha kell verem a fejem a falba, megpofozom magam, vagy üvöltözök magamnak, mint egy elmezavaros. El fogom tüntetni. Megfojtom, ellököm, kettészakítom. Viszont ha akkor is ott marad, nem hagyom, hogy a megfelelő pillanatot kihasználva kikerüljön tömlöcéből, melyeknek falait a sajt kezeimmel emeltem fel. Nem engedem, hogy kiszabaduljon. Nem hagyom, hogy te kiszabadulj.
Köszönöm, hogy meghallgattál.
G̸̩͆̕͜l̸͕̖͘ĭ̵̭̈́ṱ̴͎̆c̸̯̒ḩ̶͒
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése