Nahát, megint a padlón vagy minden ok nélkül? Hibáztatsz amiért megint meghallattam a hangom? Hidd már el, hogy a te érdekeid akarom védeni. Meg akarlak óvni a csalódástól és a totális összetöréstől.

Hazudsz.

Oh? Visszabeszélünk már?

Azt mondtad meg kéne halnom.

Csodálkozol? Törött vagy. Elbaszott, félresikerült selejt, akin már nem lehet segíteni. Kapaszkodsz mindenbe amibe tudsz, de önmagad nem tudnád megállni a helyed a nagyvilágban. Kikapcsolod a netet, mondva nem akarod, hogy foglalkozzanak veled. 

Megint hazudsz.

Segítséget akarsz. Nem fogod megkapni, mert nem érdemled meg. 

Ideje lenne feladni :)

M̶̧͕̈́̀i̷̘̾̾l̸̳̆͒y̶̮̍'̷̈́̊͜ ̴̧̍͝m̸̢̬̓e̸͓͂͠g̷̗͝͝l̶͛͜e̵̖͉̿̚p̴̩̔̈́ő̵̰̟̾!̶̨̎͋

Aranyos vagy, hogy volt benned hit, hogy nem okozol csalódást megint. És mégis. Hallgatnod kellene rám, és akkor talán nem lennél csalódott mikor egy újabb gyöngyszemet csatolsz a kudarcaid láncába. Azt szajkózod, hogy nincs semmi bajod. Kibírod-kibírod, de mégis magzatpózban zokogsz a földön reménykedve, hogy valaki megment. 

Spoiler.

S̴̮̜̠̫͕̓̄̀̂̿̕ę̵̧͇̬͉̾͗̌̈́̈́̔̽͘͠͝ņ̴̢̗̲̮̬̦̽̓̔k̸̪̯̣͖̮͋͋̆͑͛̍ḯ̶͕̖̣̬̿̐̉̾͠͠ ̵̨̜͂͐͘͘n̸̨̥̭̜̺̞̯͚͖͑ę̶̀m̸͍̊́̍̈́̓̔̔̄̓͝ ̶̢̜̼̳̖̟̀̽̀͋̔͘f̵̜̻̼͇̹̜͖̝̈̕̚ő̶͕̀͑̕g̵̡̨̡͚̦̠̫͉͗̓ͅ ̶̧̟̪̦͉̄̽͜j̵̢̯̮͍̞̟̟̺͎̄̀̀͐͗̚ơ̴̜̞̯̈̈n̶̢̖͗̃̌̿̓̒̔̽̇̾ņ̴̡̮̱͚͈̜̳͗ͅi̸͕͍͇̰̖̰̔͐͌̕̕.̴̤̖̠͙͍̲̑̎̈̈́̊͛̈́̚

Természetes kiválasztódás.

Fel kéne adnod. Nem kellenek álmok, csak működő szervek, amik mozgatnak és kényszerítenek a légzésre. Csak azért kell élned, hogy mások alatt dolgozz, mások érdekeiért. Tedd alacsonyabbra a mércét.

Ismétlem. Én megmondtam. 

Hihetetlen milyen ellenséges vagy felém nézve. Próbálsz eltaszítani, eltaposni, megsemmisíteni. Viszont arra nem jössz rá, hogy ez alatt magadat pusztítod nem engem. Az én lángom kioltása érdekében egy csomó fölösleges reménnyel ruházod fel a nevetségesen gyenge tested és lelked, amik utáni csalódás miatt csak erősebb leszek.

Ö̵͎̪̗̻̟̜͍̐̎̿̾̓̚ȓ̵̹̾͝ö̴̦͍̩̽̈́̌̈k̸͈̙͐̄r̷̠̳̅ȩ̵̯̥̬̤̻̽̿̿̀ͅ ̶̜̠̂̀̈̓͊͘͝v̶͙̯̿̀̑̃̎̑e̵̥͙͂ͅl̵͚̽̿ę̴̛͇̯̝͒̓́͒̔̍d̵̘̳̮̽̑̋̔ ̸̤̞̣̦͐̓̓̉̆̃ḿ̸͈̲̥̖͈̫a̴̞̹͑͛͌̋̕ͅr̸̞͙̰͙̼̂̈́͋̓̎a̴͕̲͛̑̕d̸̦͈̠͍̫͌̈́̈́̂̒͠o̴̢̧͑́͗̐k̴̛̪͆̑̄̈́̋̑.̶̦̟̲̹͒͑͐͑̕͝

Vele ellentétben. Ne higgy neki. Mindig mindenki hátrahagyott. Én segíteni akartam neked, hogy ne sérülj! Mégis inkább őket választod. Meglátod idővel, hogy jobb neked egyedül, és akkor én ott leszek neked.

Ezt ne merészeld elfelejteni:

Én mindig veled leszek :)

0̸1̶0̸0̶1̶1̶0̶1̵ ̵0̷1̶1̷0̷0̶1̸0̴1̴ ̸0̴1̶1̴0̴0̸1̷1̷1̶ ̶0̸1̴1̶0̶1̷0̷0̶1̸ ̷0̶1̷1̵0̷1̷1̶1̵0̵ ̷0̵1̷1̶1̸0̴1̴0̴0̵

Megint egy idiòta vagy c̸̪̭̃̚͜9̸̼̺̙̦̩͌̑̂̐̆ͅc̷̯̲̟̞̳͛̕c̷̨̢̛̺͋̐ͅd̷̙̩̜̙̜͓̐4̸̢̢͉̺̩̀̎5̸̖̓̍͆͝ͅf̴͖̯̰͑̽͘6̶̞̻̜͊͐͘͜͜4̷̬̜̖̫͑̿̆e̶̬͛̐͂̚ͅ9̵̞͔̩͉͆̇̒͜7̷͈̥̘͑̉̂̌̔5̸͙̇3̶̦͕͑̋̇͘͠ȧ̴͕̾͛̐͐ḋ̶̨̤̼̩̤̈́̔͘͠7̷̢̯͝b̸̨̠͕͉̄̑͋̎͐̚1̴͉̳̕͝ͅç̵̣͓̜͙̈́ḑ̴͖̪̣̫͔̔̅f̶̱̐̃͋͐͘̚7̴̰̂̃̆̍͑b̴͈̣̺̲̑̒͋̀c̷̰̿̑̓̒̇2̶̖͉͐̑̇̄̓̎0̵̢̛̝͚̩̜̈́̔̆͛̋7̶̢̅̀̄̀͛͝e̷̝̞͗̑̂͝7̴̠̰̦̙̊̉͠3̸̮̥͙̀.

Vègre valami èrtelmeset is mondasz.

Csapdába csaltad magad megint. Ez csak egy időszak. Egy szakasz, mely semmit nem fog jelenteni az életedben.

Nem akarom az üzenetet megnézni. Fel akarok szívódni. Nem akarom hogy tudjon a létezésemről. Ha már itt tartunk. Nem akarok létezni.

Beszélgetni akar velem, de miért. Hazudtam neki, hogy húzzam az időt.


Ő is hazudik. Nem is akar velem beszélni.

Mindenki hazudik. 

Az egész világ hazugságokon nyugszik.

Politika, társadalom, szabadság. Egyben se szabad hinni. LeginkÁBB MAgadBan nem. Miért van ez? Valami más. 

Más vagyok. Azt hiszem.

Úgyse érdekli ha eltűnök. 

Nem hát.

Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem

 érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekl

i. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdek

li. Nem é

rdekli. Nem érdekli.

 Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem

 érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. 

Nem érdekli. 

N

em érdekli. Nem é

rdekli

. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. Nem érdekli. 

Nem hát :)

H̷̟͒è̴̤̗l̸̢̻̽l̷̈́͜o̴̱̓!̵͚̓

Könnyű név nélkül fikázni a világot, miközben olyan tudatlan és ostoba vagy mint a többi. Itt lenne az ideje végre felnőni nem? Nem összehordani ezt a sok szart, mintha bármit is számítana a szavad. Csak eltaposható bogár a földön. Folytasd csak ezt. Talán egy nap rájössz, hogy senkit nem érdekel amit mondani akarsz. 

M̶̫̗̫̩͖͎̼̜̱̜͆́̎̍͊͘é̷̛̦̮̫̅̃́̿̂͗̊͝g̶̘̭̙̿̉̿́͌͠ ̷̢̼̻̹̾̔͊̈́t̸̡̥̑̽̏̽͐ȧ̴̺͚̮͕̏̍͑̆͘͝l̵͈͑̿̈̈̄́̊͐͒á̷͎̹̗̘̀ḷ̸̱̬̾̀͐ķ̷̠̪̘̞͖͎̫̿̍̃̔͒͛̄͋̈́̎ò̶̢͉̪̞̀̓͐́̏͐̉z̶̗̹͈̻̬̜̥̲̔̽́͋́ŭ̸̪̥̫̬̀͜ň̸͓̏̀̈̈́͛̃̕͝k̵̹̪̼̲̭̒̓̈́̒͗̌͘͝ :)

Z̶̧̠͓̿̓͋͛̕ạ̵̽ṿ̴̨̟̞̉͑̈͜a̸͉̦̒̃̌r̵̢͓̻͙̄͊̌͗̽̕ó̸̝͊̇ ̵̙̕t̶̗̱͇͇̎͆̆é̸̡̖̌n̷̼̗̓͒́̃y̶̤̹͊̌͛̑̓̚̚ẹ̸̖͑̿̃̈́̋̅z̵̜̩̱͌̔͛͂ő̷̱͓̙̻̈͠ͅ

Van egy érzésem néhanapján. Ez egy olyan fajta, ami megnehezíti a kapcsolatok ápolását, még a hozzám legközelebb álló emberekkel is.

Kollégista létemnek hála csak pár szobával arrébb voltak a barátaim. Mintha ott laknék náluk, mégis néha valami megakadályozott, hogy átlépjem a küszöböt. Nyúltam a kilincs fele, majd mintha radioaktív lenne nem mertem rámarkolni. Álltam ott csendben, mozdulatlanul. A testem bemondta fizikailag a szolgálatot.

Megszólalt.

Nem tudtam megmozdulni. Folyton azt hajtogatta, hogy nem is szeretnek. Hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kívánnak, és akárhányszor hátat fordítok elhordanak a világ legnagyobb idiótájának. Valójában utálnak.

Ezek a mondatok visszhangoztak oda-vissza a fejemben. Legyőzött. Kihátráltam az ajtótól, és a szobámba leültem az ágyra, ahonnan nem mertem megmozdulni. El akartam sétálni, felülni a legközelebbi buszra és eltűnni.

Az idő múlásával ez a jelenség egyre többször foglalt el pár percet a napomból. A szobámban bámultam a plafont az ágyon feküdve. Esetlegesen átkoztam a tükörképemben megjelenő alakot. Még mindig egy kibaszott csöpögős tinidrámának hangzik, és ezt utálom a legjobban. Próbálom elkerülni a sztereotípiákat, mert ezeknek a követése a legkisebb útját is elzárta annak, hogy megtalálhassam önmagam, és ne csak ússzak az árral azért, hogy valaki hozzám szóljon.

Nincs neked ahhoz elég erőd.

Bele vagyunk zavarodva ebbe az elbaszott világba. Mikor visszanézel a történelemre és azt mondod:
Wow, régen tök szar volt. Hála az égnek manapság már ilyen nincs.
Részben igazad is van drága barátom. Viszont körülnéztél? Nem annyi szabállyal ugyan, de íratlanul le vagyunk lakatolva a társadalom "normális" emberei által. Ha nem felelsz meg, kívülálló vagy. Ha nem szereted a márkás cuccokat, azokat az undorító Adidas nadrágokat, vagy a kivasalt a hajat és a haspólót már nem vagy elfogadott a "menő" arcok körébe.

Nem, nem iszok. Igen totál csicska vagyok, hogy az életkorom meghaladta a 16-ot és még mindig egy szál cigit se vettem a számba. Nem bulizok, és nem váltogatom a partnereket, mint anno a Tazot általánosban. Nem hányom össze az utcákat, helyette a barátaimmal beszélgetek hajnalig.

Csak földhöz ragadt vagy. Anyuci pici gyermeke, aki nem mer kiállni magáért. Azt hiszed a barátaid érdeklődnek utánad? Megtanulhattad volna már, hogy igazinak még egy se tekintett. Menthetetlenül próbálsz kapaszkodni az általad hirdetett igébe, de hát vizet prédikál, bort iszik.

Viszont rá kell jönnöm valamire. Elbaszott vagyok. A gyökereim igencsak erősek, de küzdök ellene. Nem, nem bántalmaztak, és nem volt rossz az anyagi helyzetünk. Ellenkezőleg. Szerető család, jó anyagi helyzet, rendes otthon. Nem-nem, én vagyok a világ egyik leghálásabb embere.

Mégse tudod megütni a szintet, amire büszkék lehetnek.

Ami ellen én harcolok, nem a körülmények, hanem ellenkezőleg. A mélyen belül rothadó valami ellen.

Visszanézve rájöttem mekkora egy idegesítő, önző, kotnyeles, borzalmas személyiséggel rendelkeztem. Eleinte próbáltam barátkozni. Mindig rossz ember társaságába kerültem. Piszkáltak, lelkileg romboltak. Mégis. Nem tudom hibáztatni őket. Még gyerekek voltak, ráadásul én az a fajta voltam, aki mindent elmondott, próbált az óvónő kedvence lenni, és mindig megoldotta, hogy egy-egy helyzet ártatlan báránykájaként kerüljön ki a helyzetből. Mérgemben sokat üvöltöztem. A szüleimtől követeltem dolgokat, és ha valami nem úgy ment ahogy én akartam rögtön egy nagy bömbölésbe kezdtem. Ezt én se tudnám elviselni.

Mindezek ellenére a szüleim úgy írják le a gyermekkori énem, mintha én lettem volna a világ legártatlanabb kis angyalkája. Nem sírtam, nem hisztiztem és inkább együttműködtem velük, a testvéremmel ellentétben. Én nem így látom. Ennél több is van ott. Már akkor másnak mutattam magam, mint aki valójában vagyok.

Ezt akarom elkerülni. Nem akarok többé sírni, követelni és idegesíteni. Viszont néha úgy érzem előjön.

Nem csak úgy érzed. Még mindig ott van az a kisgyerek. Próbálod rejtegetni, de ez a részed. Ott úszkál a véredben, megbújik az izomrostjaid mögött, a csontvelődben, a sejtjeid közötti állományban. Eltakarod, mintha nem létezne. El kell keserítselek. Ott lappang, és várja a figyelmetlen pillanataid, hogy előretörhessen. 

Nem nincs ott. Ugyanaz vagyok, csak érettebb.

Ilyen jót se hallottam régóta. Ott van az még ne aggódj.

Nem hagyom. Ha kell verem a fejem a falba, megpofozom magam, vagy üvöltözök magamnak, mint egy elmezavaros. El fogom tüntetni. Megfojtom, ellököm, kettészakítom. Viszont ha akkor is ott marad, nem hagyom, hogy a megfelelő pillanatot kihasználva kikerüljön tömlöcéből, melyeknek falait a sajt kezeimmel emeltem fel. Nem engedem, hogy kiszabaduljon. Nem hagyom, hogy te kiszabadulj.

Köszönöm, hogy meghallgattál.
G̸̩͆̕͜l̸͕̖͘ĭ̵̭̈́ṱ̴͎̆c̸̯̒ḩ̶͒

Á̵͚̫z̵͇̈́̎ ̵͙̂e̷̲̮̿̓l̸͙͐s̵͍̈ͅő̴͙̫̉ ̴̩̦̆h̸͚͂̽i̶͕̊̽b̷̟͛̈́a̶̼͚͌

Vannak gondolataim. Olyanok amiket nem tudok kontrollálni. Elég fos egy kezdés ezzel a szar, csöpögős témával foglalkozni, de a lényeg nem ez.

Szóval... Szerelem mi?

Soha nem tapasztaltam, és abban se vagyok biztos, hogy ez az volt e.

Az általános iskola kicsit nehézkesen döcögött. A barátszerzés nehezen ment, így hát maszkokat öltöttem magamra. Úgy viselkedtem, öltözködtem ami megfelelt a "normának". Szakiskolába kerülésem után viszont olyan emberek közé kerültem, akik hasonló érdeklődéssel rendelkeztek mint én. Így hát lazábban is voltam, rögtön értékes barátságokra tettem szert, és ezért is végre vehettem egy kis levegőt. Úgy éreztem, végre önmagam lehetek.

Ezt te is tudod, hogy nem igaz.

Így egy bizonyos személyen megtelepedett az érdeklődésem. Más volt. Társasági lény, jó humorú, szokatlan kinézettel. Bejött, de nem foglalkoztam a dologgal.

Telt az idő. Különböző helyekről szórt információval kezdtem a viselkedéséről és érdeklődési köréről is felépíteni egy bizonyos képet róla. Be kell vallanom. Minél több dologban egyeztek meg az érdeklődéseink, egyre többet gondoltam rá. Akárhányszor elment előttem a szívem felgyorsult, volt az a szar érzés a gyomromban amit ki nem állhattam. A gondolatba belelovaltam magam, és egyre inkább igényt tartottam a társaságára.

Hiba volt.

Az igazság az, hogy egyszer se beszéltünk. Egy köszönésen kívül a folyosón semmi mást. Azt is azért, mert egy helyen tanulunk.

Borzalmas volt. Utáltam azt a görcsöt a hasamban, mely újra és újra megjelent bennem, szétfeszítve a testem. Nem akartam, de ott volt.

Bő egy év szenvedés után ezek a kellemetlen érzések eltompultak. Végre kezdtem úgy érezni, hogy vége. Nyugodtan tudtam elsétálni mellette mindenféle probléma nélkül. Aztán megjelentek a barátaim. Imádom őket, de a legrosszabbkor időzítettek.

Valahonnan előjött belőlük az, miszerint nekünk össze kéne jönnünk, mert teljesen összeillünk. Fél éves "tisztaságom" pár kósza megjegyzés törte meg. Visszajöttek ezek az érzések, intenzívebben, mint bármikor. Még jobban akartam a társaságot. Legalább pár szót. Eljutottam a pontig, mikor már álmodtam is róla. Akárhányszor egyedül voltam nem volt ki lefoglalja a gondolataim. Mindenhol őt láttam. Az ablakban, a folyosókon, a termekben, a szemhéjam mögött ahányszor lehunytam.

Elértem a határaim. Sírtam, gondolkoztam sokat ezzel éber éjszakákat okozva. Majd kimondtam nehezen.

Azt hiszem szeretem.

Barom

Nem akartam még magamnak se négy fal között kimondani a bűvös szót, de megtettem. Elfogadtam a tényt.

Miért volt nehéz?

Ismeretlen volt számomra. Hallani se akartam róla. Ki akartam az ilyen érzéseket tudni az életemből. Ki akartam irtani, mint a rossz gyomot, mely felemészti lassan a zöld pázsitot. Végül mégis beadtam a derekam, és elhittem, hogy lehet valami abban amit mondanak.

Aztán jött a felismerés.

A barátaim egyike hirtelen megjelent, sokkolva. Nem tudtam mi van. Zavarodott voltam. Nagy nehezen kinyögte az igazságot a "szerelmem" egy igen fontos dolgáról Kiderült, hogy már van egy párja, akivel kiegészíti az űrt az életében.

Azt hinné az ember, hogy ilyenkor természetes ha mérges leszel. Esetleg elfog az az undorító irigység. Netán összetörsz, vagy egyszerűen egy utolsó szar emberi lénnyé válsz, és elgondolkodsz azon hogy lehetne a kapcsolatukat megrontani, vagy netán mindenféle ismeretség nélkül elhordani mindennek a párját akivel láthatóan boldog.
Ilyenekre számítottam, hiszen mindenki más ezekkel a reakciókkal válaszolt a hasonló helyzetekre. Viszont velem más volt a helyzet.

Semmit nem éreztem.

Drámaian és túltolva hangzik tudom. Viszont amint meghallottam a tényt, jóformán felszabadultam. Sőt. Örültem, hogy még esélyem se lehet. Felvidultam. Viszont... ezután üres lettem. Ki lett űzve ez az érzés. Borzalmas volt. Az azelőtt kimondott szavak, amivel beismertem a vonzódásom semmivé foszlottak, és csak egy nagy lyuk maradt a helyén.

Egy semminek éreztem magam. Egy lelketlen testnek akit csak az ösztönök hajtanak. Egy gazdátlan kagylóhéjnak. Egy üres páncélnak. Egy semminek. Kilátástalan sötétséget éreztem. Be kellett ismernem. Nem is szerettem. Csak azt hittem. Szimplán megint a normát követve kerestem egy áldozatot, amihez kötődhetek., mert ez a normális. Ezt hallom magam körül.

Nem hiszem el, hogy még nem volt senkid! Hogy lehet ez? Nem is akarsz?

Miért kellene normálisnak lennie? Miért követjük ezeket a kibaszott íratlan szabályokat, amik csak pusztítják az emberiség egy részét, mint a száraz erdőben a futótűz? Nekem megvan az erőm ahhoz, hogy leszarjam a véleményeket.

Hazudsz.

Van egy hátterem, aki figyel és segít az életem zökkenőmentes haladásában. Mi van azokkal akiknek ez a lehetőség nem adódott meg? A társadalom drága márkás cipővel fogja a sárgaföldig taposni alkohollal a kezében, cigivel a szájában.

Az az üresség amit éreztem elmondhatatlanul elviselhetetlen volt. Elvesztem. Többé nem tudtam ki vagyok, és a mai napig nem szedtem össze a szilánkokat, melyek elvileg engem alkotnak. Viszont ott vannak valahol. Tudom, hogy ott vannak. Át kell törnöm a határaim.

Nem fog sikerülni. Ahogy semmi más. Te magad mondtad. Egy üres, lelketlen test vagy, akinek a szíve csupán a vér pumpálására van használva. El vagy törve. Nem lehet ezt helyre hozni.Csak egy hiba. Egy glitch.

Soha nem mondtam el ezeket senkinek.

Mert egy gyáva vagy.

Még itt vagy? Igen, hozzád beszélek. Az életem egy darabkáját ma megosztottam. Nem mondom el a nemem, a korom, a szexualitásom, a nevem. Ettől függetlenül folytatni fogom. Ez volt az első dolog amit "papírra" vetettem. Ha továbbra is néha felnézel, olvashatsz majd még valamit. Megismerve a gyökereim. Az aggodalmaim, az érzéseim forrását. Ha minden jól megy nem csak te ismerhetsz meg, hanem reményeim szerint én is magamat. Akkor talán Ő is végre elhallgat.

Köszönöm, hogy meghallgattad a mondanivalóm.
G̸̩͆̕͜l̸͕̖͘ĭ̵̭̈́ṱ̴͎̆c̸̯̒ḩ̶͒

Ȧ̸̮͇͗ ̷̘̱̀̇n̵͙̐̋e̸̤̫̽̍v̸̡̯̓̌e̴͉̔͝m̵̯̋͜ ̸̙̌Ĝ̵̠͝l̶̡̀͌i̵̳̬͋͝t̵͙̉͜͝c̸̫̠͑̿h̸̫̿̕

"Wow, megint egy önsajnáltató blog! Menj Tumblr-re a fajtád közé, te idióta!"

Túl harsány? Valahogy el kellett kezdenem. 

Ezt már oldalt letisztáztam (ha esetleg nem látod, akkor ott fent van egy csúszka, nyisd le és olvasd el a kis bemutatkozás félémet), ráadásul a címem is elég árulkodó. A nevem nem árulom el. Így hát a Glitch megnevezővel ruháztam fel magam. 

Miért?

Én sem tudom. Néha úgy érzem, hogy csak egy fölösleges pont vagyok, egy probléma, egy baklövés, egy gikszer, egy glitch a mátrixban. Ilyen időszakaimban rengeteg gondolat kezd versenyezni a fejemben, amit fizikailag képtelen vagyok másokkal megosztani. Helyette őrlődöm rajta, felfújom és néha sírásra is késztetem magam. 

Szóval csak egy idióta tinipicsa vagyok, aki nem tud rendet tenni az üres kis agyában. Ahogy már mondtam, egyszerűen nem tudom ezeket elmondani egy másik embernek, ezért is kezdtem ezt a blogot. Hogy anonimitásba burkolózva kiadhassam, és tovább mehessek az életemben anélkül, hogy órákat szenvednék mikor egyedül vagyok.

Miért nem a Tumblr-re mész?

Nem az én világom. Nem bántom magam, nem vagyok klinikailag beteg, nincs halálvágyam és nem a kedvelésekre utazok egy-egy poszt kitétele után. 

Akkor mit akarsz ezzel elérni?

Ahogy mondtam. Nem az olvasottság a célom. Amit én akarok válaszok. Válaszok arra, ki vagyok, mit is érzek valójában, mennyire egyezik meg az akinek mutatom magam és a mélyen elrejtett valós énem. Nem tudom neked megegyezik e a véleményed azzal a világszemlélettel, amit tálcára teszek itt, de ha valami hasonló dolgok járnak a fejedben, akkor tudd nem vagy egyedül. Ha már egy beszélgetést tudok kovácsolni, vagy képes vagyok hasonlókat találni a világháló területén, akkor sikeresen zárom a napom.

Megéri?

Nem tudom... Ez a mondat lesz valószínűleg a legtöbbet használt szókapcsolat ezen a blognak nevezett agyrémen. Viszont remélem, hogy segít összerakni a puzzle-t,megtalálni az utamat és akkor talán végre úgy élhetek, aki valójában vagyok.

Hogy várod el egy ilyentől a segítséget?

Ha esetleg visszaolvasom a kiszelektált gondolataimat, talán lesz egy képem arról mi zajlik odabent, ezzel egy lépcsőt képezve a létem megértésére.

Hülyeség mi?

Nem fog sikerülni, te is tudod.

Ezt nem tudhatod...

Mindenesetre köszönöm, hogy meghallgattál.

G̸̩͆̕͜l̸͕̖͘ĭ̵̭̈́ṱ̴͎̆c̸̯̒ḩ̶͒